-

 

 

VIZIÓ ÉS GEOMETRIA
(Kántor József alkotásairól)

 

Amikor valamely 20. századi művészröl vagy művészetetröl beszélunk, elöször mindig az izmusok, kategoriák, irányzatok kavalkádjában próbáljuk elhelyezni az alkotásokat - ezzel is segitve a megértés folyamatát, a műélvezésre tett kisérletet. Kántor József művészetével kapcsolatban a szürrealizmus és az absztrakció határvonalát kell egy kicsit közelebbről megvizsgálni.

A XX. századi magyar képzöművészetben a szürrealizmus és az absztrakció között lévő határvonalat meglehetős határozottsággal meg lehet huzni:

- a szürrealizmus többé-kevésbé biztos ismertetöjele, hogy álomatmoszférája van, világa a tudatalatti pszichológia világa.

- az absztrakció atmoszférája nem pszichológiai, hanem inkább “spirituális” és tárgya geometrikus formákban jelentkezik.

Az absztrakció egy emberi magatartást jelent, egy felfokozott látásélinényt, amely egy tökéletesen új életrend követelésével azonositható.

Az absztrakt művészet a vizió irányát megforditotta. Amikor a művész látását felfokozza, nem a derengö tudatalatti világba, a félhomályba néz, nem a pszichológia világába, hanem a tudatfölötti egzaktság, a “szellem” világába.

Az eltérés a két modern látás között mindössze az, hogy a szürrealizmus álomképekben mondja el geometriáját, az absztrakció geometriában mondja el álomképeit is. A két látás pedig gyakorlatilag és történetileg minden esetben egybefolyik. Az egyik oldalon álomkép és geometria, a másikon egzakt gondolatvonalak- elválaszthatatlanok.

Kántor József szitanyomatai, textilmunkái nem csupán egy absztraktnak nevezhető stílus szülöttei, hanem egyfajta pozitiv mondanivalók, a művészi egzaktság és törvényszerüség hangsúlyai. Az absztrakt Kántor alkotásaiban valami olyat jelent, amit a zenében Bartók és Kodály és a koltészetben Weöres Sándor, hogy meg a szárazság és a szófukarság, a zárkózottság és hidegség, sőt a ridegség és a különcség (“érthetetlenség”) vádját is hajlandók vállalni, de a mindenkire kötelező egyszerüséget és színtiszta józanságot semmiképpen nem adják fel. Ez az a vonás, ami művészetét az őszinteség magas fokára emeli. Ez az egészen sajátos, közelebbről alig meghatározható és leírható egyszerüség Kántor József munkáinak ismertetőjegye. Alkotásaiban egy ősi világ kultúrájának, egy történetelőtti, univerzálisan emberi motívumvilágnak elemeit (a nyilat, az égitesteket stb.) s a civilizáció modern termékeit (p1. a szögesdrótkeritést) alkalmazza. Ennek a primordiális magatartásnak a XX. századi felbukkanását fedezte fel és őrizte meg Bartók és Kodály a zenében, ez nyilatkozik meg Weöres Sándor költészetében és ez az absztrakt-imaginativ müvészetünknek mind világosabban kibontakozó alapjellemvonása jelenik meg Kántor József szitanyomatain is. Alkotásai levetik az érzéki világhoz fűződő vonatkozásaikat, csak a végső ábrát mutatják fel, az utolsó jelet, a láthatóság legeslegutolsó mozzanatát. Kántor le tudta bontani képeiről a szenzuális hályogot, le tudta fejteni a mutárgy-jelleget. Ennek következtében ezek a müvek megszólitó erejüvé, dialogikussa váltak, és a társkeresés legintenzivebb eszkozei lettek.

Kántor József képei annak az azonosulási ősszenvedélynek a megnyilatkozasai, amely minden közösség alapja. Alkotásai nem az egyéni gyönyörködtetés tárgyai, hanem minden emberi szív mélyén élő örök, kölcsönös nosztalgia képi megvalósulása, amely dialógusra szólit fel, amelyet az ember nem nézhet gyanútlanul és gondtalanul többé, mert életébe beleavatkozik. Mert nem én nézem a képet, hanem az néz engem. A kép szólit meg. A kép, ainely megérint, mint “nyelv”, mint “szó” társkereső szenvedélyevel, legmélyebb lényemben és a közösségben való azonosulásra szólit fel.

Sajatságos, hogy abban a pillanatban, amikor az alkotás a természeti kép ábrázolásáról lemond, fokozott mértékben muzikálissá válik. Kántor József alkotásai is ezzel a különös zeneiséggel vannak átitatva ( a szemzenével van szoros kapcsolatuk), a zeneiséget természetesen nem a lágyság értelmében véve, hanem éppen ellenkezőleg, mint az ellenpont szigoruságát.

A “zeneiség” felfedezése alkotásaiban nem a véletlen müve. Képei arról ismerhetők fel azonnal, hogy néhány hangsulyozott, központi elemük van. Ezekre az elemekre az a jellemző, hogy nem ábrázolások, hanem jelek és értelmek, amelyek tudatosan, szándékosan és éberen távoltartanak maguktól mindenfajta szenzualităst. Me~ a szenzualista kép minden esetben valainely látási kaland, a káprázatban való elmerülés. Kántor József képeinek szigorüsága és “egyszerüsége” ezt nem türi, mert ez a látás maga akar lenni, érzelemmentes, egyenes és félreérthetetlen, józan lătăs, amily semmiféle lirăt, epikát és drámát nem visel el, óvakodik a pszichológiai szenzációtól, nem szédül és nein inog ës nein ismer és nem akar ismerni mast, csak a látást önmagában.

Hogy ezt a világot megteremtse, többnyire a nyíl motivumot választotta ki. Ezeken a képeken a szem átélheti teljes felszabadulását. Mintha a látás mar magára a látăsra lenne irányitva, felfokozva annyira, hogy nem a tárgyra figyel, hanem a látás mozzanatára. Képeinek alapja tehát a “nézés’ egyszerüsége, a formák tisztasága és átlátszosága - a kristályvilágosság. A szem nem mágikus eszköz és szerv. Ami mágikus, az a mögötte lévő pszichológia: a démonikus erők végtelenje. A szem ösi, eredeti látása egy pszichológiamentes és komplikációmentes magatartás, amely nem ismeri az izgalmat, a törést. Kántor látása is ilyen tiszta, nyugodt, világos és egyszerű: a világ legészvesztóbb kavargásába is bele tud nézni szemrebbenés nélkul. A látvány pedig, ami elétárul nem egyéb, mint a szem alapállásának, az elementáris öslátásnak geometriája.

Ez a látvány nem csendes szemlélödést, hanem a képtorténetben való aktiv részvételt kiván. A nézönek részt kelI vennie az ábrázolt rend épitésében, benne kell élnie a képen lejátszódó keletkezési folyamatban. Kántor képei nem csak meg akarnak jelenni elöttünk, hanem élni akarnak bennünk. Ugy vannak megtervezve, hogy formákat nyújtanak, melyek együttlépésre, együttrezgésre csábitanak. A szinek által ivekre és pályákra jutunk el, elöretörésekben es összeütközésekben veszünk részt úgy, hogy végul egyek leszünk a képpel. Igy hozzuk létre lassanként - aktiv szemlélödés útján - a részek osszefüggését; szinte beleszöjuk magunkat a kép szövetébe. Úgy tekintünk rá, mint egy másik vilagra. Ebben a világban szorosan egybe van tűzve minden, és mindennek egymashoz való viszonya. Csodáljuk a dolgok egyensülyát, tagolásat, összekapcsolódását - igy lassanként megfogalmazódik bennünk a kép “mondanivalój a”. Végül a szineket és a formákat mind erre az értelmi magra vonatkoztatjuk. S mikozben “részt veszünk” a képben lévő rend, ritmus és mennyiségi viszonyok kialakitásában, bennünk magunkban is hasonló rend, ritmus és mennyiségi viszonyok keletkeznek, mígnem az értelmezési kisérlet eredményeképpen a szemlélő felteszi önmagának a kérdést: vajon mindez a valóság elől való menekülésnek vagy új kifejezési formák keresésének az eredménye?

A választ mindenkinek magának kell megkeresnie.

Kovács Zita
művészettörténész

Vissza az elöző oldalra

 

 

Copyright © 2007 Kántor Jozsef - Design & Hosting wbstudio